Van valami lelket simogatóan egyszerű és üdítő abban, ha a természetben lehetünk, ha kihasználjuk a szabad ég adta lehetőségeket, ha odafigyelünk Természetanya ajándékaira, és két kézzel ragadjuk meg a tavaszt, a nyarat és az ősz, a tél friss, derült napjait.Hát nem igazi őszi nap van? Épp az a csendes melankólia, melyet úgy szeretek - mely harmóniát teremt élet és természet között. A madarak már hazaútjukról tanácskoznak, a fák felöltik a hervadás lázas, avagy épp halovány színeit, és kezdik behinteni a földet, hogy az ember még lépteivel sem zavarná meg föld és lég pihenését, míg olyan illatot árasztanak, mely tökéletes enyhszer a nyugtalan léleknek. Pompázatos ősz! Egész lelkem rabul ejti, s ha madár lehetnék, mindenütt az ősz nyomában szállnék a világban.Nincs a természetben két egymáshoz tökéletesen hasonló falevél, s így bizonyosan két ember sem lehet teljesen egyenlő. Mégis felébred azért a növény szendergő ékessége téli álmából, zöldell a tavaszi lágy szellőkben, örvendezik a harmatnak, s mohón szívja be a nyári eső cseppjeit, összezsugorodik az ősz hidegétől, s végül szárazon hull a földre. Bár olyannyira különböző alakban, a természet mégis csak egyetlen törvényét követi. S ehhez hasonlóan mi, emberek is, bolygónk benépesülése óta a fehértől a szerecsenig, s ettől az albínóig, annyi milliárdan mind különbözők vagyunk, s bár különbözünk, mégis egyetlen törvény hatalma alatt állunk. Mindegyikünk egyféle módon születik, a kín mindegyikünknek fáj, a szív - egyikünkben csakúgy, mint másikunkban -, néha tágul, és örömet érez, néha szorong és szenved, a fej csakúgy az egyikben, miként a másikban a lélek valódi székhelye, s a halál mindegyikünk vágyainak, reményeinek, munkásságának határt szab.Elvonjuk figyelmünket az idő múlásáról. Beletemetkezünk a munkánkba. Távol tartjuk a kártevőket a palántáinktól. Feltöltjük a benzintankunkat és az egyenlegünket, elvégezzük a nagybevásárlást, hogy a felszínen minden hét egyformának tűnjék. Azután egy nap körülnézünk, és kiderül, hogy a kicsikénkből férfi lett. Belenézünk a tükörbe, és ősz hajszálakat látunk. Rájövünk, hogy kevesebb van hátra, mint amennyit eddig éltünk. S akkor arra gondolunk: hogy történhetett meg ilyen gyorsan? Tegnap még ki se szolgáltak a kocsmában. Tegnap még pelenkáztam a fiamat. Tegnap még fiatal voltam. Amint beüt a felismerés, pörögni kezd a számláló. Mennyi időm maradt? Mennyi mindent zsúfolhatok bele?

Lelkem álma

Szeretnék lebegni az égen, megérintve a távoli csillagok tükörképét ... És hirtelen futni - futni a hold nyomában , felemelkedve az ég felé...  Szeretnék egy csókban elégni - És, mint egy főnix, újra emelkedni ... És elolvadni a kezedben, mint a méz ... És légy Te, és mint a vér. Ölelj, adj meleget ... szeretnék úszni át az égen, és érezni a szárnyadat, és veled lenni, és tudni, hogy nem voltam más. Senki sem örül ennyire az égen, földön és még az álmokban is ... Olyan vagy, mint egy dal zenéje, és azt álmodom, hogy szavakban élek ..  A hold lehelete a levegőben repül, kerek arca pedig fényekkel teli. És az éjszaka sötétebb, mint a szénhamu, Megérinti érzéseinket, és ebben a pillanatban: Élénk fényes szikrával csendben, Az idő szélének megtörése , a  nehézségek levetése után, csak hozzád rohan, Gyengéd karokba, tárva szegény lelkem ...